113/3
"Minden rendetlen vágyakozás önmagának büntetése." Ne vágyj olyanra, amit nem kaphatsz meg vagy amit nem szabad kívánnod, mert büntetésed saját kezeddel szívedbe állított tőr lesz. Hogy mersz mást kívánni, mint amit megenged emberi, porhoz láncolt léted? Tudd helyedet, ne lázadj uraid ellen, kövesd vakon az egy Istent! Szeresd, különben megbüntet. Alázkodj meg, különben pokolra jutsz. Ne kövess el bűnt, különben a megbocsátás mellett örök kín és égés lesz a jutalmad. Könnyű nekünk, mert Isten megbocsátja vétkeinket és kiszabja büntetésünket. De Istennek ki bocsát meg? Ki ítélkezik fölötte? Ki felel egy Isten bűneiért?! Szánalomra méltó... Én mindig csodáltam azokat az embereket, akik vakságuk vértjével védve magukat Isten árnyékába mernek és tudnak húzódni a világ bajai elől. Őt magát soha nem értettem - és csoda ez egy embertől? - de azokat sem, akik tudván, hogy nem tudják ki és micsoda ő, hódolnak neki. Nem puszta félelem ez és utolsó reménykedés egy jobb élet után? Egyszer azt mondták: aki megtalálja Istent, az meghal, mert útja végéhez ér. Persze nem csak ezért halnak meg emberek, mert az ellenkező végletbe még könnyebb belehalni, de a lényeg: Isten csak a halál árán "tapasztalható" meg. Boldogok a lelki szegények... És tényleg csak ők boldogok. Hiúságom örül: én nem tudok boldog lenni, lelkileg gazdag lehetek. Remélem maga Isten is boldogtalan. Könnyű úgy parancsot adni, hogy nem vagyunk képesek átélni az anyagi szenvedést és halhatatlan lelkünk immunis a psziché fájdalmaival szemben. Könnyű mondani: szeress és bocsáss meg; könnyű, oh mily' könnyű szeretni és megbocsátani egy élet távolságából! Mi egy lépéssel mégis a teremtőnk előtt járunk, ahogy a teremtmény túlszárnyalja alkotóját: szerencsénkre nem vagyunk örökéletűek, ez pedig nagy előrelépés! Kár, igazán kár, hogy a világ visszafelé fejlődik. Mit érezhet egy halhatatlan szív?!
