113/1
Susog a szél a romok felett
1-je van. Újra fölkelt a Nap, bár nem mertem számítani rá. Fintorogva méregette páholyából a ködös, didergő világot, amolyan istenként, aki minden reggel föltámad, hogy erőt adhasson a szenvedőknek a további szenvedéshez. Tegnap este még vérben úszott, ma már újult erővel rohant az égbolton, élvezve érinthetetlenségét. Közben a világot, egyre csak a világot figyelte, és engem. A szemembe sütött, haragosan és kérlelhetetlenül, mintha tudatni akarná velem: itt ő az úr, csak ő nézhet engem. Besütött az ablakomon, játszva hintve körém a furcsa árnyakat, megégetve bőröm és fölperzselve szemem. Ki tudja miért, de nem szeretem a napfényt. Inkább a sötétség az én világom, ahol semmi se nyilvánvaló, ahol nem érzem, hogy állandóan önmagammal vagyok összezárva. Nem zajong bennem az a rengeteg viháncoló rém, amiket néhányan "gondolatok" névvel illetnek, magasztosan, mintegy tisztelegve az emberi tudatlanság romkertjének kapuja láttán. Nem visítanak vágyaim, azok a gyönyörű álomképek, melyek láttán megremeg térdem és rögvest érzem: ebből a gödörből, amit életnek hívnak, nincs menekvésem, nem tudok kimászni vagy elfutni. Gyilkos vágyak, miért nem haltok meg? S veletek együtt én? Ha sokáig maradtok, elveszik belőlem minden, mi megmaradt, szeretet, düh, keserv, bánat, némi öröm, ha látlak, meg az akarat. Alig van már belőlük. Persze félelmek! Azok tömegesen vesznek körül, táncolnak és ugrálnak a szobámban, néha leülnek az ágyam szélére és megsimogatnak... Igen, gyakran kedvesek, gyakran hiszek nekik, bár tudom nem kéne, dehát ez van. S lehetne más? Ez az én életem! Erre a kérdésre a Te szemeidben találtam meg a választ egy borongós éjjelen. Ezóta más kérdéseket keresek a falaimon.
Hisz semmi se fontos.
