flawed

113/4

Menekültem a hétvégén. Futottam, ahogy a lábam és tüdőm, vérző szívem csak bírta. Elmentem haza, a szülői ház magányában kerestem a menedéket, amit itt, a városban nem lelhet az ember. Húztam magam után roncs lelkem szakadt rongyait, hogy végre megpihenjek a falusi csöndben, a mező, a fák, az ég ölelésében. Délután kisétáltam apám régi méhesébe, ahol a tél bánatának súlya alatt méhcsaládok aludták halkan zümmögve álmukat, mely oly közelről szemléli a halált... Végigsimogatja kardjának alvadt vér szagától varázslatos pengéjét, és vár, egy talán soha el nem érkező ébredésre. A halál közelében félelmetesen szép a nyugalom. Utánam szaladt egy fiatal macskakölyök. Nem értettem, hogy mit keres a kaptárak körül, de csakhamar kiderült, hisz a válasz mindig eljön idejében: egeret talált a fagyott földön kuporogni; sóhajtozva gubbasztott befészkelt otthonától nem messze. Gyarló az élet! Mindenki a másik kárának örül, ahogy a macska az egér fájdalmának. Ez fordítva is igaz lett volna alighanem, egymás jelenlétének mégsem lettek mindketten felhőtlen élvezői. Diófa áll a kert végében. Gyermekkorom önzetlen játszópajtása. Öreg, akár a régi ház. Száraz ágai halódva hajlonganak az ég, a föld felé. Apám mindig azt mondja: ezen a tavaszon már biztos nem hajt ki. Vége már ennek. De soha nem vágja ki, a fa pedig minden tavasszal újult erővel, új harc ízével, új fájdalmakkal, kopott lélekkel, tört szívvel, de kihajt. Belekezd egy újabb évbe, élete árán is éli életét, kihajt, ahogy ezer és ezer fűszál, fa, állat és ember támad föl újra és ismét halottaiból. Ősszel ezrek és ezrek roskadnak össze a hó hidege alatt, megfagynak és szánakozva néznek az égre, de tavasszal föltámadnak. Miért? Ha valamelyik el is pusztul, kettő lép helyébe, és él, télen és tavaszon keresztültörve, dacolva az elmúlás kecsegtető bájával. Miért?!

113/3

"Minden rendetlen vágyakozás önmagának büntetése." Ne vágyj olyanra, amit nem kaphatsz meg vagy amit nem szabad kívánnod, mert büntetésed saját kezeddel szívedbe állított tőr lesz. Hogy mersz mást kívánni, mint amit megenged emberi, porhoz láncolt léted? Tudd helyedet, ne lázadj uraid ellen, kövesd vakon az egy Istent! Szeresd, különben megbüntet. Alázkodj meg, különben pokolra jutsz. Ne kövess el bűnt, különben a megbocsátás mellett örök kín és égés lesz a jutalmad. Könnyű nekünk, mert Isten megbocsátja vétkeinket és kiszabja büntetésünket. De Istennek ki bocsát meg? Ki ítélkezik fölötte? Ki felel egy Isten bűneiért?! Szánalomra méltó... Én mindig csodáltam azokat az embereket, akik vakságuk vértjével védve magukat Isten árnyékába mernek és tudnak húzódni a világ bajai elől. Őt magát soha nem értettem - és csoda ez egy embertől? - de azokat sem, akik tudván, hogy nem tudják ki és micsoda ő, hódolnak neki. Nem puszta félelem ez és utolsó reménykedés egy jobb élet után? Egyszer azt mondták: aki megtalálja Istent, az meghal, mert útja végéhez ér. Persze nem csak ezért halnak meg emberek, mert az ellenkező végletbe még könnyebb belehalni, de a lényeg: Isten csak a halál árán "tapasztalható" meg. Boldogok a lelki szegények... És tényleg csak ők boldogok. Hiúságom örül: én nem tudok boldog lenni, lelkileg gazdag lehetek. Remélem maga Isten is boldogtalan. Könnyű úgy parancsot adni, hogy nem vagyunk képesek átélni az anyagi szenvedést és halhatatlan lelkünk immunis a psziché fájdalmaival szemben. Könnyű mondani: szeress és bocsáss meg; könnyű, oh mily' könnyű szeretni és megbocsátani egy élet távolságából! Mi egy lépéssel mégis a teremtőnk előtt járunk, ahogy a teremtmény túlszárnyalja alkotóját: szerencsénkre nem vagyunk örökéletűek, ez pedig nagy előrelépés! Kár, igazán kár, hogy a világ visszafelé fejlődik. Mit érezhet egy halhatatlan szív?!

113/2

Koszos ég, koszos föld, s egy mocskos tükör a szobám falán. Benne látom magamat. Egyszer összetöröm azt a tükröt. Hogy meri minden reggel elrontani a napomat? Este pedig azt az éjszakát, melynek érintése oly kedves és magával ragadó! Megfertőzi ábrándjaimat, kitölti emlékezetem pokoli bugyrait... Minden reggel megöl, majd föltámaszt, hogy újra megölhessen. Véremben fürdik, ahogy én is vágynék fürödni, de ő ezt még nálam is jobban élvezi. Tegnap reggel egy furcsa alak szemeit láttam megcsillanni a hátam mögött, a vállam fölött. Ott állt, és nézett bele a tükörbe, a tükrön keresztül az arcomba. Komolyan figyelt, belerévedt a szemeim homályába, majd gúnyosan kinevetett és továbblépett. Azt hiszem sürgős dolga lehetett, mert valamit nálam felejtett; apró kis foszlányt, éles ködszilánkot, maró kétséget és hatalmat... Azóta valami erőt érzek magamban, mely feszíti testem és lelkem, fáj tőle a fejem és a szívem... Azt hiszem irtózatos erő ez. Olyan mélyen gyökerezik, amilyen mélységekbe talán még senki emberfia nem ásta le kutató tekintetét. Alulról ered, de a Mennyekig hatol, az ég boltozatán dörömböl irtózatos ökle, s kezem ökölbe szorul az emberi gyarlóság önimádó mocskának láttán. Lehet, hogy halhatatlanná lettem? Ennek csak egy módja van, hogy megtudhassam. Csakhogy még várnom kell. Még nincs itt az időm, nem eresztik a kezek a vállamat, a tekintet a szememet, mert tudom: azon a napon fog beteljesülni a történet, amikor visszajön - amikor egy ködös, sáros, mocskos év utolsó napján újra földereng tükrömben, a kárhozat panorámájában, a véres szilánkok között az az embertelen szempár, mely ezen a mai reggelen figyelmeztetni és jósolni jött el hozzám; én nyitott szívvel várom őt, hiszen ő tudja, mit akar tenni. Egy biztos: a halál fölvéste nevemet díszes kardjának pengéjére.

113/1

Susog a szél a romok felett

1-je van. Újra fölkelt a Nap, bár nem mertem számítani rá. Fintorogva méregette páholyából a ködös, didergő világot, amolyan istenként, aki minden reggel föltámad, hogy erőt adhasson a szenvedőknek a további szenvedéshez. Tegnap este még vérben úszott, ma már újult erővel rohant az égbolton, élvezve érinthetetlenségét. Közben a világot, egyre csak a világot figyelte, és engem. A szemembe sütött, haragosan és kérlelhetetlenül, mintha tudatni akarná velem: itt ő az úr, csak ő nézhet engem. Besütött az ablakomon, játszva hintve körém a furcsa árnyakat, megégetve bőröm és fölperzselve szemem. Ki tudja miért, de nem szeretem a napfényt. Inkább a sötétség az én világom, ahol semmi se nyilvánvaló, ahol nem érzem, hogy állandóan önmagammal vagyok összezárva. Nem zajong bennem az a rengeteg viháncoló rém, amiket néhányan "gondolatok" névvel illetnek, magasztosan, mintegy tisztelegve az emberi tudatlanság romkertjének kapuja láttán. Nem visítanak vágyaim, azok a gyönyörű álomképek, melyek láttán megremeg térdem és rögvest érzem: ebből a gödörből, amit életnek hívnak, nincs menekvésem, nem tudok kimászni vagy elfutni. Gyilkos vágyak, miért nem haltok meg? S veletek együtt én? Ha sokáig maradtok, elveszik belőlem minden, mi megmaradt, szeretet, düh, keserv, bánat, némi öröm, ha látlak, meg az akarat. Alig van már belőlük. Persze félelmek! Azok tömegesen vesznek körül, táncolnak és ugrálnak a szobámban, néha leülnek az ágyam szélére és megsimogatnak... Igen, gyakran kedvesek, gyakran hiszek nekik, bár tudom nem kéne, dehát ez van. S lehetne más? Ez az én életem! Erre a kérdésre a Te szemeidben találtam meg a választ egy borongós éjjelen. Ezóta más kérdéseket keresek a falaimon.

Hisz semmi se fontos.