113/2
Koszos ég, koszos föld, s egy mocskos tükör a szobám falán. Benne látom magamat. Egyszer összetöröm azt a tükröt. Hogy meri minden reggel elrontani a napomat? Este pedig azt az éjszakát, melynek érintése oly kedves és magával ragadó! Megfertőzi ábrándjaimat, kitölti emlékezetem pokoli bugyrait... Minden reggel megöl, majd föltámaszt, hogy újra megölhessen. Véremben fürdik, ahogy én is vágynék fürödni, de ő ezt még nálam is jobban élvezi. Tegnap reggel egy furcsa alak szemeit láttam megcsillanni a hátam mögött, a vállam fölött. Ott állt, és nézett bele a tükörbe, a tükrön keresztül az arcomba. Komolyan figyelt, belerévedt a szemeim homályába, majd gúnyosan kinevetett és továbblépett. Azt hiszem sürgős dolga lehetett, mert valamit nálam felejtett; apró kis foszlányt, éles ködszilánkot, maró kétséget és hatalmat... Azóta valami erőt érzek magamban, mely feszíti testem és lelkem, fáj tőle a fejem és a szívem... Azt hiszem irtózatos erő ez. Olyan mélyen gyökerezik, amilyen mélységekbe talán még senki emberfia nem ásta le kutató tekintetét. Alulról ered, de a Mennyekig hatol, az ég boltozatán dörömböl irtózatos ökle, s kezem ökölbe szorul az emberi gyarlóság önimádó mocskának láttán. Lehet, hogy halhatatlanná lettem? Ennek csak egy módja van, hogy megtudhassam. Csakhogy még várnom kell. Még nincs itt az időm, nem eresztik a kezek a vállamat, a tekintet a szememet, mert tudom: azon a napon fog beteljesülni a történet, amikor visszajön - amikor egy ködös, sáros, mocskos év utolsó napján újra földereng tükrömben, a kárhozat panorámájában, a véres szilánkok között az az embertelen szempár, mely ezen a mai reggelen figyelmeztetni és jósolni jött el hozzám; én nyitott szívvel várom őt, hiszen ő tudja, mit akar tenni. Egy biztos: a halál fölvéste nevemet díszes kardjának pengéjére.
